Visszatalálások, ki /rándulások

November-decemberben két Ausztrália és Új-Zéland utat is vittem és az előbbi alatt volt egy igen frusztráló tényező, ami jelentősen lefárasztott mentálisan. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy ennyire KÁPUTT agyilag még nem voltam korábban! 

Némi otthon töltött rehabilitációt követően döntöttem úgy, hogy valahova nagyon el akarok utazni, kiszakadni és nem foglalkozni semmivel és senkivel. Felcsaptam hát a laptopom képernyőjét és jó utazómajomként (...vagy malacként? Legyen utazómalac.) nekiálltam a kedvezőbb ajánlatok, desztinációk közötti böngészéshez.

Tervek között szerepelt és szerepel továbbra is Edinburgh, Velence és Verona, de végül is a kedvező ár, az éghajlati adottságok és mások ajánlása miatt Lisszabonra esett a választásom.

Lefoglaltam a Wizzair és Airbnb kombómat és vágyakozva tekintettem a közel jövőbe.

Lement a másik oly távoli utazás is és újra otthon találtam magam.

December 7-re érkeztem haza és azt éreztem magamon, hogy megint túlságosan szoros a senekem. Mit ne mondjak: rossz érzés. Szóval, hogy nem engedem el magam, nem járok el, nem eresztem el a hajam úgy mint, ahogy azt tettem korábban. Nincsenek hobbijaim, nem pasizok és szimplán nem vagyok az, aki nemrég még voltam.

Takaréklángon égtem és ezzel nem várhattam Lisszabonig.

No, nem átmegyek mégis lélekbúvárba? Tessék, mon amie, mon amour: A női szeszélyesség.

Tehát adtam magamnak egy kezdőlökést és szépen kivonódtam lakásom állandósult puha, meleg öleléséből - amit egyébként nagyon élvezek-, és erőt vettem magamon, hogy új hobbik után nézzek vagy felélesszek régieket. Elkezdtem reggelente újra tornázni, jógacsoportba járni, főzni (jobbról a karácsonyi pisztrángom) és végre újra összejöveteleken veszek részt, randizok és random vettem szépirodalmat, amit már vagy 2 éve nem olvastam. 

A találkozások pedig fokozatosan feltámasztották bennem a pislákoló lángot. Már azt a kellemetlen fáradtságot sem éreztem, hogy éjfélkor lecsukódik a szemem. Üdv, régi barátom, Éjszaka. 

Azonban nem várt fordulat következett be... 

19-én este kirándult egyet a bokám, nélkülem, megakadályozva így azt, hogy a színházba siessek. Kb. 3 órát töltöttem baráti támogatással a Balesetiben, mondanom sem kell, mennyire felemelő élmény volt, mily kulturált körülmények között... 

Megkezdődött a sánta róka vadászata az agyaggalambokra, azaz az otthoni pihikúra. :)

Mostmár úgy érzem, mintha az egész azért történt volna, hogy tényleg lelassítsak, éljem meg a pillanatokat, szánjak magamra időt, rájöjjek magam körül dolgokra és átértékeljek néhányat.

Micsoda összetett reveláció egy apró bokamozdulatból, mi? 

Az ünnepek nagyon jól teltek, meghitt és vidám családi és baráti banzájokkal, sok főzéssel, az első saját karácsonyfámmal, valamint azzal a különös érzéssel, hogy már nem lakunk a családi házban. 

A Szilveszter is fántásztikó volt és a visszaszámlálás nem ért véget az éjfélivel, hiszen utána csak 5 nap volt az utazásomig.

Végül eljött a nagy nap, de útikönyvet nem tudtam venni egyik boltban sem, ahol kerestem, így az internetre hagyatkoztam addig, amíg helyben vásároltam egyet. 

A reptéren minden nagyon gyorsan ment, a repülőn behuppantam az ablak melletti ülésbe, elővettem az új könyvemet és olvasás közben ki-kilesegettem az ablakon. Valamivel kevesebb mint 4 órát repültünk. Ajánlom egyébként ezt a könyvet: Emma Donoghue - A csoda, nekem nagyon tetszett.

Az Airbnb lakás házigazdája, José (portugál kiejtéssel 'Dzsozé') részletes leírással szolgált a környékről, tömegközlekedésről és hogy miként jussak el hozzá. Felszálltam a metróra a reptérnél, majd át egy másik vonalra és úgy 20 perces föld alatti utazást követően jutottam el a  Rossio nevű nagy, központi térre. Onnan pedig 5 perc sétára volt a lakás.

Ahogy felértem a metróból, az ez első ember, aki hozzám szólt, egy fiatal srác volt a téren. Valamit halkan odasúgott nekem, nem értettem, így visszakérdeztem: "Excuse me? What did you ask?" (Elnézést, mit kérdezett?), erre már hangosabban, de így is moderált hangerővel megismételte a korábban nem hallottakat: "Do you want marihuana?" (Kérsz marihuánát?). 

Megálltam egy pillanatra és annyit mondtam kissé meglepetten "Oh, no, thank you." (Ó, köszönöm, nem.) Az első  benyomásom szóval... érdekes volt. :)

Megérkeztem a lakásba, José körbevezetett, majd tippeket adott nekem a tartózkodásomhoz. Elmeséltem neki a marihuánás esetem és csak legyintve azt felelte, hogy nem kell velük foglalkozni, próbálkoznak, de nem ártanak senkinek. A fű, amit árulnak, pedig leginkább tényleg csak fű és ilyen-olyan levélzúzalék, amit a parkokból kapirgálnak össze!

Érkezésemre koccintottunk egy-egy pohár vinho do Porto-val, azaz vörös portói desszertborral.

Másnapra elterveztem, hogy beveszem a közeli Szent-György várat és megveszem az útikönyvet valahol. Összesen 5 éjszakára neveztem be Lisszabonra.

Nem siettem el a felkelést, komótosan 11 előtt indultam el és mentem a Rossio térre. Hamar szembetalálkoztam a város tömegközlekedésének egyik legjellemzőbb és legfigyelemfelkeltőbb eszközével, a retro villamossal avagy az 'elétrico'-val. Pár lépés után újra megálltam és szememhez emeltem a fényképezőt, hogy az utcai cipőtisztítókat is megörökítsem. Szinte minden harmadik sarkon ott ücsörögnek a dobozaikon vagy sámlikon kliensekre várva, hogy beültessék őket a székeikbe.

Miután kiértem a Rossio-ra ismerős jelenség fogadott. Lány, nagy színes ernyővel, amin a felirat így szól: Lisbon Free Tour.  Elöntött a nosztalgia érzése és úgy döntöttem becsatlakozok. Egy nagyon szimpatikus lengyel lány tartotta a túrát, ami előzetes terveimmel ellentétben nem a már jól kitaposott útvonalakra vitt, hanem a rejtettebb negyedekbe kalauzolt. Kíváncsian vártam, mert nem sok fogalmam volt még az országról, de a városról még annyi se. A két negyed, ahová mentünk Graça és Mouraria volt. 

Lisszabon nem egy egyszerű terep, rengeteg a lépcső, emelkedő, a kanyargós utak és sikátorok. 

A "7 domb városá"-nak is nevezik, fekvése szépséges, a Tejo-folyó (latin: Tagus, spanyol: Tajo) kacifántosan öblösödő partján helyezkedik el. Ma úgy 500 ezer lelket számlál, és ez az 500 ezer valószínűleg mind mind máshogy is ejti ki a város nevét. Hivatalosan írva Lisboa, melynek portugálish kiejtése 'Lizbóe', ahol a 'z' inkább gyenge 'zs'-nek ejtendő, az 'e'-t a végén pedig elharapják.

Valaha volt urainak sora hosszadalmas: ibérek, főníciaiak, kelták, görögök, rómaiak, germánok, portugálok, mórok, spanyolok, franciák, turisztok... és most az Európai Unió! Jahajjj!

A túrán voltak ausztrál, ír, koreai, német és ghánai látogatók is. Jól elbeszélgettünk egymással és egy különleges élménynek is a részesei voltunk: a Fado zene megismerésének.

A Fado a portugál blues, az 1800-as években jött létre a tengerész, prostituált és munkás körökben. Melankolikus dallamok jellemzik ének és portugál gitár kísérettel. Ez mára már átalakult, több hangszer is előfordul benne, illetve van vidámabb verziója is. Ez a görög zenét juttatta eszembe. A ma ismert görög zene - mely a Zorba, a görög-ben is hallatszik -, kezdetben nem örömteli volt, hanem nagyon is bánatos. 'Rembétiko', azaz lázadás volt a neve és idővel átalakult.

A Fado pedig a latin 'fatum' szóból jön, mely sorsot jelöl. A portugál 'saudade' kifejezéssel kapcsolják össze, melyet képtelenség egy szóval lefordítani. Egy mélységesen szomorú, nosztalgikus érzést jelent, amikor az embernek hiányzik valami vagy valaki és vágyódik utána. Leghíresebb képviselője, a Fado Királynője, Amalia Rodrigues, őt láthatjátok a fotón.

Hivatalosan az első Fado énekes egy prostituált volt, Maria Severa.

Szóval Evelina (vele láttok majd lejjebb egy fotón), a lengyel túravezetőnk beültetett minket a Fado-negyed egyik kis bárjába. A város ezen részén a mai napig látszik, hogy szegényebb rétegek lakják. Egy helyi hölgy, aki a bár felett lakik egyszer csak lejött és énekelt nekünk 4 dalt. Nem hivatásos énekesnő, csak nagyon szereti a Fado-t. 3 ismertebb nótát és egy nagyon személyeset adott elő, amit édesanyja énekelt neki lefekvéskor gyermekkorában. Kivételes élmény volt. 

Én ezelőtt csak egy Fado dalt ismertem, az pedig ez: https://www.youtube.com/watch?v=LiQQMn14C-I  :)

A túra további részeiben ismerkedtünk az utcai művészettel, azaz a Street Art-tal is egy kicsit, de erre jobban kitérek majd egy későbbi bejegyzésben. 

Valamint mesélt nekünk Evelina a mór hatásokról is példákon keresztül. Bementünk egy csodaszép palotába, ahol a belső udvar teljesen ki volt csempézve és az árkádokat karcsú pillérek tartották és tagolták.

Délen persze sokkal jobban érződik ez a hatás, de itt is volt egy-egy épület, jellegzetesség a mór időkből. 

A későbbi korok felélesztették ezeket a stílusjegyeket és ennek köszönhető, hogy a mórok által bemutatott díszcsempe, az azulejo Lisszabonban is a legelterjedtebb díszítőelem lett. Mert sajnos 1755-ben volt egy hatalmas földrengés - ma úgy gondolják, hogy kb. 9-es fokozatú lehetett -, ami szinte megsemmisítette az addig ismert Lisszabont és megtizedelte annak lakosságát a vele érkező tűzvésszel és cunamival egyetemben.

Így a rengést megelőző korokból itt nem sok tanúépület van.

Ettől a katasztrófától számítják egyébként a modern szeizmológia fennállását. Sokáig a nép úgy vélte, hogy Isten haragja sújtott le rájuk, a gazdagok pazarlása és az inkvizíció miatt. Hm-hm-hm.

A képeken láthatjátok a díszcsempézést.

A túra végén felmentünk Lisszabon legjobbnak mondott kilátójához és tényleg nagyon szép volt odafentről a város. Miután elbúcsúztunk bementem egy kerámiás boltba és szereztem egy újabb halat Kustányba a halhálóra. :) Az eladó javasolt nekem a közelben egy éttermet, ahol életem legrosszabb steak-jét ettem. Húst csak nyomokban tartalmazott. A vörösbor, amit hozzá ittam legalább jó volt. Eleget gargarizáltam vele ahhoz, hogy hamar megfeledkezzek a marháról.

A sok domb miatt számls kilátóterasz van a városban és ahogy haladtam egyre lejjebb, meg-megálltam ezeknél.

Az Alfama városrészt tűztem ki felderítés céljára és ahogy bandukoltam a tekervényes, márvány mozaikos járdákon egyre közelebb éreztem magamhoz a folyót és orromban annak illatát.

Sétám során benéztem a Szent-Vince templom és kolostorba, a szintén templomból született Nemzeti Panteonba (erről készült a kép lentebb) és úgy érkeztem le a folyóval párhuzamos utcákra, ahol a Hadtörténeti- és a Fado Múzeum mellett is elmentem. 

No, és ott aztán volt élet!

Alfama a leglátogatottabb része Lisszabonnak. Itt találhatóak a legjobb Fado bárok, Ginjinha  kocsmák (ez a helyi meggylikőr, ejtsd: zsinzsinya), új hullámos kávézók, alternatív dizájn boltok és itt a legszokványosabb az is, hogy a helyiek ügyes-bajos  mindennapi dolgaikat intézve egyszercsak dalra fakadnak az utcán. Szóval amolyan bohém negyed az Alfama.

Nagyon hangulatos volt, vettem is egy Ginjinha-t egy nénitől az utcán, aztán belevetettem magam a szerteágazó  sikátorhálózatba. Azon kaptam magam, hogy én is dudorászok miközben fotózgattam a színes boákkal átvetett teraszkorlátokat és az ahhoz rögzített szárítóköteleken közszemlére tett alsóneműket.

Kinéztem egy könyvesboltot a térképen, de előtte becsábultam egy kávézóba. 

Olvasgattam egy kicsit a regényem, de az ott tartózkodásomat leginkább az ingyenes wi-fi adta lehetőségeknek vetettem alá.

Kíváncsiságból ránéztem a Tinderre (ilyen-olyan társkereső), hogy vajon hány Cristiano Ronaldo-nak tetszek. A portugál hús- vagy halpiacra kerültem.

Az eredmény sokkoló volt. Egy napos tartózkodásom alatt több mint 1000 ember kedvelt a képeim alapján! Egzotikumnak számíthatok. Ennyit lehetetlen végignézni - gondoltam, meg azt is, hogy úgy néz ki, eddig rossz országban keresgéltem. :) :P Szóval úgy nagyjából átvizslattam a helyzetet és be kell vallanom, gyakran megakadt a szemem.

Miután kinézegettem magam tovább indultam, de már eléggé elfáradt a lábam, szóval bementem a könyvesboltba és levettem az egyetlen angol nyelvű útikönyvet a polcról. Utána lőttem még pár fotót a Sé Székesegyházról, ami a város legrégibb temploma - egy mecsetre épült. Addigra beesteledett, így láthattam a kivilágítását.
Végül betértem a szállásomhoz közeli szupermarketbe reggelinek valót venni. Az egész lakás használható, a vendégek részéről. José nagyon jó házigazda és a házirend is teljesen betartható. 

Ekkor éjszaka érkeztek meg a lakótársaim, akikről a szoba foglaláskor még nem volt tudomásom. Egy nagyon kedves, fiatal lengyel pár, akikkel sok további kalandba keveredtünk.

A java csak ezután jön!